2015. január 19., hétfő

Most mi is van?

Drága Olvasók!
Egyszerűen mérhetetlenül szégyellem magam! De tényleg! Sokáig semmi hírt sem adtam magamról, viszont most közölnék veletek néhány hírt.
Először is: azért nem jelentkeztem ezidáig, mert idén felvételizek, és nagyon bele kellett húznom. ( Csak úgy mellékesen; nem sikerült valami fényesen. Az a matek...jesszusom!)
Második: sokáig gondolkdtam, hogy mi legyen a bloggal. Úgy döntöttem, hogy NEM zárom be és nem is fogom szüneteltetni. Az új rész még ezen a héten olvasható lesz.
Köszönöm a sok-sok türelmet!
XxAmmie

2014. november 7., péntek

1. fejezet

Sziasztok!
Itt is lennék az első fejezettel. Nem fűznék hozzá sok mindent, hisz nem is tudok. :DD A következő fejezet fogalmam sincs, hogy mikor lesz fönt, de igyekszem. 
XX Ammie


Minden kezdet nehéz

Az, hogy elköltöztünk, nagy változás volt az életemben; pozitív és negatív értelemben is.  Sokszor gondolkodtam a dolgokon, hogy mi lett volna ha nem költözünk el. Például a legjobb osztállyal a világon ballagtam volna el, akiket imádtam, de persze nem így történt. Könyörögtem apának, hogy legalább egy évig még maradjunk itt, de ahányszor könyörögtem, annyiszor mondott nemet. Úgyhogy most kezdhettem egy teljesen ismeretlen gimiben a negyedik évemet. Borzalmas érzés egy ismeretlen, összeszokott társaságba bekerülni. Ezért is izgultam ma teljesen.
Tegnap este még úgy voltam vele, hogy rendben, ne izguljak, hiszen ezek csak annyi idős fiatalok mint én; mi baj érhetne?
Ma reggel pedig hisztisen, nyűgösen, izgalom helyett félelemmel keltem. Rettegtem, hogy mi lesz ha az osztálytársaim nem találnak elég szimpatikusnak és az első benyomásra nem tetszek meg nekik, majd kiutálnak a társaságukból.
Apu felajánlotta, hogy elvisz, amit örömmel fogadtam először, később viszont rájöttem, hogy jobban jártam volna ha sétálva jövök; legalább később érek be. Apu kirakott a suli előtt, majd dudált egyet és elhajtott; sietnie kellett. Hányingerrel küszködve lépkedtem föl az iskola lépcsőjén. Majd vettem egy mély levegőt és beléptem az iskolába, ami hatalmas volt. A vajszínű falak még azzá tették. A falakon képek voltak, többnyire tablók az elballagott diákokról. Az információs pulthoz lépkedtem, ahol rögtön megkérdeztem, hogy merre találom az osztálytermemet. A nő bátorító mosollyal válaszolt, majd megkérdezte, hogy odavezessen-e vagy megoldom egyedül.
- Meg, köszönöm - viszonoztam a mosolyát, majd elindultam a terem irányába. Az ajtót becsukva találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ez pozitív vagy negatív-e. Hiszen, ha nyitva van akár feltűnés nélkül is beléphetek - néhányan lehet, hogy észre sem vennének, hiába köszönök. Ha viszont az ajtó csukva, akkor mindenki oda fog nézni az ajtó irányába, hogy megbizonyosodjon, hogy tanár vagyok-e vagy sem.
Mielőtt benyitottam volna, vettem egy nagy levegőt. Anya szokta mindig azt mondani, hogy egy levegővétellel elszállnak a problémáid. Én mindig ezzel nyugtatom magam, és mindig be is válik.
Ahogy mondtam: mindenki a kinyitódó ajtó felé kapta a fejét, és döbbenten, kifejezéstelenül, vagy értetlenül meredtek rám. Nem számítottam arra, hogy bárki ismerős is fog ülni a teremben, de őrá végképp nem gondoltam.
A terem legvégén beszélgetett pár barátjával, miközben egy szőke hajú, gyönyörű lányt ölelt át, aki idétlenül, kissé kislányos hangon nevetgélt valamin, amit éppen Zayn a fülébe súgott. Majd az egyik fiú értetlen arckifejezéssel rám mutatott, mire mindenki aki körülötte állt, rám nézett. Zayn arcán láttam a döbbenetet. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, végül a szőke hajú lány megbökte és hangosan nevetgélve megkérte, hogy ne bámuljon ennyire, mert még nekem lesz kellemetlen. Majd a lány fölállt Zayn mellől, aki rácsapott egyet a fenekére. A szőkeség elindult felém, majd mosollyal az arcán megkérdezte, hogy eltévedtem-e.
- Nem, dehogyis - próbáltam mosolyogni, de nem ment. Nem állhattam meg; folyton mögé, pontosabban az exbarátomra néztem. - Új vagyok itt.
- Ó. De jó! - tapsikolt a lány, majd kezeit bedugta a farmerja hátsó zsebeibe. - Rose vagyok - mosolygott, majd hátranézett, hogy mit nézek annyira. - Látom, már rögtön tetszik is valaki - kacsintott rám, majd fölnevetett.
- Én nem...- kiáltottam utána, de a mondatot nem tudtam befejezni, mert az osztályfőnökünk már be is jött a terembe.
- Jó reggelt! - köszönt, majd végignézett az osztályon. A tekintete megállapodott rajtam, majd elvigyorodott. - Szeretném bemutatni osztályunk új tagját, Gwendolyn Stone kisasszonyt. A hölgy édesapját áthelyezték ide, tehát Miss Stone itt kezdi utolsó évét. Rendben, erről ennyit. Tehát rögtön belevágnék is a fontosabb dolgokba - kezdett el turkálni a táskájában, majd kiszedett egy vastag dossziét. Nem is tudom. Nem a legszimpatikusabb ember akivel valaha találkoztam.  Eleve be sem mutatkozott. Jó, lehet, hogy a  többiek tuják a nevét, de én nem.
A tanárunk elmondott egy csomó mindent. Próbáltam jegyzetelni, nehogy én legyek az, aki lemarad valamiről vagy lekési. Annyira örültem a csengőnek mint még soha. Miközben a táskámban kutakodtam a vizem után Rose megállt a padom mellett.
- Na. Most elmondom neked is, mint majdnem minden lánynak. Kérlek szépen, hagyd békén Zayn-t! - a kijelentése teljes mértékben ledöbbentett. Nyeltem egyet, majd felszegett állal válaszoltam.
- Csakhogy tudd! Nekem nem tetszik Zayn! Nem azért néztem, mert tetszik, hanem azért, mert ő az exem - Rose szemei tágra nyíltak. - Igen, jól hallottad. És hidd el, semmit sem akarok tőle. Nem is tudom, hogy hány éve nem láttam vagy beszéltem vele.
Rose nem válaszolt. Csak nézett, majd bólintott, s megfordult, hogy az ajtón kilépő pasija után menjen, de megtorpant és visszasétált hozzám.
- Látom, hogy egyedül elég szerencsétlen vagy - bökte meg a vállam játékosan, majd elvigyorodott. - Gyere, bemutatlak a többieknek.
Rose-t egészen az udvarig követtem, miközben ő megállás nélkül magyarázott az osztályomról. Mondta, hogy járnak ide stréberek, szóval tőlük nyugodtan kérjem el a leckét, mert mindenkitől paráznak.
Végre megérkeztünk az udvarra, már azt hittem, hogy Rose-nak leszakad a nyelve a sok beszédtől, de komolyan.
Az udvar közepén álló társaság mosolyogva fogadta Rose-t. Engem már kevésbé.
Egy szőke hajú srác, gyönyörű kék szemekkel nézett rám.
- Mit akarsz, új kislány? - kérdezte cseppet sem kedvesen, mire páran kiröhögtek, valaki meg is lökött a vállamon keresztül. Nem válaszoltam, csak Zayn-t néztem, aki pedig engem. Vártam, hogy mit reagál. Semmit sem csinált. Csak átkarolta a barátnőjét, és megpuszilta.
- Istenem, Jay. Hogy lehetsz ekkora bunkó? - kérdezte Rose belekönyökölt a bal oldalán álló fiú hasába, aki erre csikizni kezdte
Ott álltam mellettük szerencsétlenül és még Rose sem segített. Megígérte ugyan, hogy bemutat nekik, de lefoglalta  a figyelmét a nevetgélés meg  a sikoltozás.
Hasznavehetetlennek éreztem magam, és ez még csak az első nap volt.

2014. október 23., csütörtök

Prológus


,,Mindannyiunknak át kell lépnünk a múlton és tovább menni a jövőbe. És ha szerencsések vagyunk, lesz valaki, aki segít."



Te hiszel benne, hogy újra megbízhatsz abban, aki ilyet tett? Megalázott, megcsalt, megütött? Én nem. 
Nem is értem, hogy szerethettem egy ilyen embert...Mindent elmondtam neki, megbíztam benne. Azt hittem, hogy többet jelentek neki.
Több mint egy évig voltunk együtt. A kapcsolatunk elején egyáltalán nem ilyen volt . Kedves és törődő; így tudnám jellemezni. De aztán megváltozott. Sokat ivott és cigizett. Sokszor, mikor találkoztunk idegbeteg volt és bármit kérdeztem nem válaszolt, csak annyit, hogy nem tartozik rám vagy hagyjam békén. Mikor találkoztunk - egyre ritkábban -  csakis azt akarta, hogy feküdjek le vele. Pár alkalom után, már kezdtem unni és a szemébe mondtam, hogy most nincs kedvem hozzá vagy azt, hogy nem. Zayn először nem is reagált csak bámult rám - azzal az ideges tekintetével, amivel minden egyes alkalommal találkoztam. Majd ellökött és megütött. Azóta nem találkoztam vele. Őszintén szólva, már az emlékezetemből is kitöröltem - egészen idáig. Addig a pillanatig, míg be nem léptem abba  a rohadt új osztályomba. Ott ült, éppen pár barátjával nevetett meg beszélgetett. Majd az egyik haverja rám mutatott...Zayn rám nézett. Láttam a tekintetében azt a megdöbbenést, amit még soha.
Akkor, azon a napon megfogadtam, hogy kész vagyok pokollá tenni az életét, ahogy ő tette azzá az enyémet...

Sziasztok!
Nos, ez lenne a prológus. Tudom, nem olyan hosszú, de ha többet írok, akkor talán túl sok mindent elárulok. Azt hiszem, ez az első ilyen blogom, szóval elnézést majd egy-két hibáért. :)
Xx Ammie